Talán már nem is meglepő senki számára, akik nyomon követik a mindennapjainkat, hogy nem telhet el év anélkül, hogy ne találnánk ki valami nagyszabású kihívást a magunk számára. Az idei talán több szempontból is rendhagyó volt, de leginkább abból, hogy ezzel a legnagyobb célunk a saját határainak a próbálgatása volt. Hiszen nem is mi lennénk, ha a téliszünet kezdetével pihenésre adnánk a fejünket…
Nehezen szakadunk el a Balatontól, hiszen már volt átúszás, körbesétálás, a mostani tervünk pedig az volt, hogy leruccanunk oda, hogy összeüljünk közösen karácsonyozni. Természetesen, hogy izgalmas legyen, gyalog. Két nap alatt terveztük megtenni az utat, a nagyjából száztíz kilométer hosszú távra ez reálisnak is tűnt. Az, hogy egy pár plusz kilométert az utunk során összeszedtünk, már egészen mellékes.
Hétfő hajnalban vágtunk neki, fél hatkor még a sötét utcákon indultunk utunkra a Kucorgótól. Az első pár óra még határozottan kellemes volt, kirándulós hangulatban, magabiztosan tudtuk magunk mögött az első húsz kilométert, merem állítani, hogy nem is gondoltunk rá, ez az idő múlásával hogyan fog egyre nehezebbé válni. Az első igazi pofon akkor jött, amikor elfogyott a lábunk alól az út, és egy szántóföld szélén találtuk magunkat Martonvásár környékén. Az órákon át tartó dagonyázás kissé visszavett a tempónkból, egy végeláthatatlannak tűnő szakasz után – ami lehet, hogy nem volt több öt kilométernél, ezt már ott nem érezte az ember – egy benzinkútnál kötöttünk ki. Ezek után már szemünk se rebbent, hogy drótkerítést kellett másznunk egy rövidke pihenő kedvéért.
A nap fele már a hátunk mögött volt, de minden kilométerrel egyre jobban fogyott az erőnk, és még mindig túlságosan sok volt hátra, amikor kezdett ránk sötétedni. Talán nem lepődtök meg, de egyáltalán nem így terveztük, azt gondoltuk, sokkal hamarabb leérünk az első megállóhelyünkre, Sukoróra. Az utolsó tizenöt kilométerre már rákeveredtünk a Budapest-Balaton bicikliútra, így legalább a dagonyás, autóút széli és hasonlóan járhatatlan utakat egy viszonylag kényelmes betonútra cserélhettük. Bár addigra már abszolút olyan érzés volt, mintha izzó parázson járnánk, nem tetszett a talpunknak – és sok más testrészünknek se – ez a sok séta.
Valamikor fél tizenegy környékén sikerült a szállásra keverednünk, amit nem volt túl sok energiánk kiélvezni, egy gyors vacsora és fürdés – na meg persze a meggyötört testrészek ápolgatása – után gyorsan kellett sokat pihennünk, mert reggel hat körül szerettük volna folytatni az utunkat. A felén már túl voltunk, de kedd reggel nehezebben indultunk, voltak bőven nyomai az előző napi hatvan kilométernek a lábunkon.
Egy rövidebb egészen kellemes periódusa talán még a második napnak is volt, de kétségtelenül sokkal nagyobb küzdés volt, mint az első, az utolsó hat óra talán már sokszor félig önkívületi állapotban telt. Egyre többször motoszkált az ember fejében, hogy hagyjuk az egészet, egyre nehezebben tudtuk a lábainkat pakolni, és amikor az utolsó húsz kilométernél megint zsákutcába futottunk, és egy szakaszon vissza is kellett fordulnunk, tényleg azt éreztük, hogy nem fogjuk tudni végig csinálni. De egyszer se hagyta el senki száját negatív vélemény, nem volt olyan, hogy hagytuk volna, hogy felmerüljön közöttünk a feladás lehetősége. Együtt voltunk benne, és ha magáért addigra már nem is tudott volna kitartani az ember, a másikért még igen.
Bevallom őszintén sok homályos foltja van a két napnak számomra, sokszor éreztem azt, hogy félig öntudatlan állapotban menetelünk a végeláthatatlan kilométereken. Mantráztuk magunknak, hogy már csak húsz, már csak tíz, már csak öt… aztán hirtelen ott volt előttünk a Balatonakarattya tábla. Később, mint gondoltuk, máshova érkezve, mint terveztük, de nem számított. Addigra semmi nem számított. Megcsináltuk.
„Ez csak két nap” – hangzott el sokszor, mikor tervezgettük előtte az utat. Két napot ki lehet bírni, ennél többet is kibírtunk már. De az igazság az, hogy ez egészen más volt. Mikor jó formán semmit nem csinálsz egész nap, csak teszed a jobb lábad a bal után, és tudod, hogy habár teljesen lemerültél, még hat órán át legalább ezt is fogod csinálni, rengeteg önuralomra van szükséged. Olyan önuralomra, amit biztos nem tudnál előhívni, ha egyedül lennél ott. Még jó, hogy nem voltunk egyedül. Ott voltunk egymás mellett, és úgy éreztük, még sokan voltak mellettünk, hiszen volt, akinek ért ez annyit, hogy ott várjon minket a célban.
Nagyon különleges kaland volt, de nagyon kemény próba is. Azt hiszem, a célunkat is elértük vele: ismét megmutattuk, hogyha valamit a fejünkbe veszünk, onnantól számunkra nincs lehetetlen!
