A hónapokig tartó felkészülés, reggeli
edzések, nyíltvízi úszások és számtalan plusz kilométer után a huszonnégy
Kis-Pingvin június tizennegyedikén végül elrajtolt Keszthelyről, hogy valami
olyat vigyen végre, amit ilyen formában előttük még senki – csak a gyerkőcök és
a Balaton, nyolcvan kilométeren keresztül, méghozzá úszva.
A kihívás legfőbb célja jótékonysági volt,
hiszen azért csobbantak a gyerekek a vízbe, hogy felhívják a figyelmet Flórára,
és a WonderFlora&CMT alapítvány számára gyűjtsenek. Flóra mindennapjait a
CMT nevezetű rendellenesség nehezíti meg, állapotának javítása pedig egy örökös
küzdelem. Sportolóink számára komoly motivációt jelentett, hogy egy jó ügy
érdekében vállalták a kihívást.
Egy rendkívül intenzív időszak előzte meg az
átúszást, ahol a fizikai felkészülés mellett rengeteg programon vettek részt a
srácok, a rajt előtti napokban pedig már Balatonakalin történtek az utolsó
simítások, ahol már mindenki izgatottan várta, hogy belevághasson ebbe az életre
szóló kalandba.
A kora délutáni órákban, verőfényes
napsütésben és az érdeklődők gyűrűjében csobbantak a gyerkőcök a Balatonba,
ahonnan legközelebb már csak Balatonakarattyán érték a szárazföldet. A rajt
után a négy fős csapatok váltóban szelték a vizet, minden csapat fél órát
töltött úszással, közben pedig a vitorlásokon regenerálódtak, pihentek. Az első
pár óra jókedvűen, felszabadultan telt, az iram remek volt, a fáradtság pedig
még nem jelentkezett, dolgozott az adrenalin rendesen.
Ahogy elkezdett sötétedni, és egyre
többedszerre kellett csobbanni a vízbe, megjelentek a fáradtság első jelei, bár
egészen megindító volt, ahogy ezt a terhet a gyerekek kezelték. Kitartásból,
akaratból már ekkor jelesre vizsgáztak, hiszen egy rossz szó nem hagyta el
egyszer sem a szájukat, bíztatták társaikat, váltásnál és úszás közben is egyaránt
hangosan drukkoltak az éppen úszóknak – pont, ahogy egy igazi csapat. Az
éjszakával együtt megjelent a hideg is, ami szintén komoly terhet jelentett a
vízben – még a hajókon is fáztunk rendesen, így a sötétség mellett ezt az
akadályt is le kellett küzdenie az úszóknak.
Emellett viszont éjszaka egy váratlan, de
igazán lelkesítő tény tárult elénk – a gyerkőcök minden várakozásunkat
felülmúlva, olyan hihetetlen tempót diktáltak, hogy a tervezett célba
érkezéshez képest úgy tűnt, már órákkal hamarabb partot érhetünk. Ez a sebesség
nem hagyott alább, és mire a nap feljött, a Pingvinek már elhagyták Tihany
partjait.
Az a rengeteg energia, felfokozott
hangulat, ami az indulás pillanatától jelen volt, és az idő előrehaladtával
csak fokozódott, szinte leírhatatlan. Akárhányszor ránéztünk a fáradt arcokra,
akik szó nélkül álltak fel tornázni minden csobbanás előtt, akárhányszor
pillantottuk meg a szülőket, akik az egész éjszaka járták a Balatont, hogy a
partról buzdítsák a csemetéket, úgy érezhettük, hogy egy csoda részei lehetünk.
Olyan érzés volt ez, mintha minden más megszűnt volna, mintha ezen a huszonnégy
gyereken és a vízen kívül nem is létezne más. Valahol ez igaz is, másra nem is
lehetett gondolni, csak arra, hogy milyen emberfeletti küzdelem szemtanúi
lehetünk kiskamaszok részéről – példaértékű akaraterő dolgozott bennük, az
biztos.
Már szabadszemmel láthattuk a partot,
mikor az addig kegyes időjárásban fordulat állt be, és a szél egyre erősebben
dobálta a hajókat. Az utolsó pár órát hatalmas hullámok között tették meg a
srácok, de már olyan közel volt a cél, hogy semmi nem bizonytalaníthatta el
őket. Végül, kereken egy nappal később, délután egy óra felé ott voltunk –
Balatonakarattya strandja párszáz méterre tőlünk, a parton pedig akárhova
néztünk, csak kék pólókat láttunk; elképesztő tömeg várta a hősöket, zengett a
’Kispingvin’, az ember bőrén pedig futkosott a hideg, szemébe könny gyűlt –
ilyen hatalmas a közösség ereje!
A parton se múlt el a varázs, ez a
mámorító érzés még úgy hiszem, napokig elkísért minden résztvevőt és szemtanút,
aki láthatta, nyomon követte ezt a kihívást. Ezek a srácok, akik hónapokig
alárendeltek mindent annak, hogy felkészüljenek a nagy úszásra, megcsinálták,
méghozzá hogyan! Büszkeség őket ismerni, büszkeség velük dolgozni, és
mérhetetlen hála mindannak, aki segítségével lehetővé tette, hogy mindez
létrejöhessen.
Ebben benne volt minden, amiben hiszünk,
minden, ami számunkra olyan fontos és azt gondoljuk, hogy értelmet ad a
hétköznapokban – küzdeni egymásért, egy csapatként, és soha, de soha fel nem
adni.